ÉLET-HALÁL-BUSTED

Mindennek vége, de ez a történet csak most kezdődik…

Hűvös, esős, ködös szeptemberi nap volt…én csak ültem a St. James Parkban egy padon, és magamba szívtam az édes virágillatot keveredve az eső illatával. Ősz van, semmi kétség, semmi nyoma a Naptól átforrósodott aszfaltnak, vagy a miniszoknyában és topban flangáló lányoknak…egy csöpp eső esett az arcomra.

Körülnéztem. Mindenhol emberek voltak, volt akit ismertem, volt akit nem. Mindenki boldog volt, vagy boldognak látszott, én is ilyen lehettem még pár napja…pár napja ugyanitt ültünk a barátnőimmel: Gabival, Nikivel és Brigivel, meg a fiúkkal Jamessel, Mattel , Chazzel és Ádámmal…minden fantasztikus volt, nevettünk a világba, és eszünkbe se jutott, nem is gondoltunk rá, hogy soha többé nem lesz minden olyan mint azon a napon volt.

Emlékszem minden egyes együtt töltött pillanatra, minden szóra, minden poénra, minden mozdulatra és minden könnycseppre…MINDENRE…

Nagyon fáj, hogy ennek a mindennek nem vagyok már része és nem is leszek, hogy többet nem nevetünk együtt, vagy nem öleljük meg egymást.

Gabi, Niki, Brigi és én nagyon régen ismerjük egymást, hat éven keresztül egy osztályba jártunk, aztán együtt jöttünk ki Londonba, és együtt éltünk itt már másfél éve lassan. Amíg gimisek voltunk annyi mindenen mentünk keresztül, annyi álmunk volt, és annyira hittünk bennük, és tessék, valóra is vált…kijöttünk Londonba…

Itt történt velünk valami amit egyikünk se gondolt volna. Találtunk 4 olyan srácot, akikért minden odaadnánk, és ők is értünk…Gabi még itthon találkozott a Depresszió gitárosával, Hartmann Ádámmal, aki a világ legaranyosabb rockere(mármint a világ legaranyosabb pasi rockere, mert a világ legaranyosabb rockere nekem Gabi) mi meg elmentünk egy Busted koncertre, és találkoztunk Mattel, Jamessel és Chazzel…ez  volt az álmunk, hogy lássuk őket élőben, de álmunkba se gondoltuk volna(na jó azért álmunkban talán) hogy beszélünk is velük, meg hogy barátok leszünk, meg hogy én összejövök Jamievel, Brigi Chazzel, Niki meg Mattel…

Így nyolcan éldegéltünk a mi kis házunkban, ami pont látható innen a padról…

Nagyon fázok, reszketek, az eső egyre erősebben esik, minden esőcsepp szúrja, égeti a bőrömet…elkezdek sírni…mindenről én tehetek istenem.

Elnézem a szerelmeseket, akik egymás kezét fogva sétálnak az esőben, ahogy a férfi átöleli a nőt, és csillog a szemük a boldogságtól. Ahogy beállnak egy eresz alá és a férfi szorosan átöleli a nőt, megcsókolja. Az jutott eszembe, hogy mi is ilyenek voltunk Jamessel és még jobban elkezdtem sírni…

Olyan boldogok voltunk hogy az leírhatatlan, egyszerűen ő volt a másik felem, másfél év után is akárhányszor

Megláttam a torkomban dobogott a szívem, akárhányszor megérintett elkezdtem remegni, akárhányszor belenéztem abba a kék szemébe elvesztem…

Behunytam a szemem és arra a pillanatra gondoltam, amikor utoljára láttam…még mindig érzem az illatát, az utolsó érintését még mindig nem tudom elfelejteni, utolsó csókja még mindig égeti a számat.

Már szinte nem is sírok, hanem csak hagyom, hogy halkan folyjanak a könnyeim…annyi ismerős megy el mellettem és senki nem vesz észre, senki nem néz a szemembe, mindenki csak átnéz rajtam, mindenki csak megy, és észre sem veszi hogy milyen gyorsan megy az idő…

Remegek, az esőcseppeket már a szívemben érzem, a szívemet szúrják, mint sok ezer kicsi tőr. Felhúzom a térdem, és egészen kicsire összehúzom magam. A fejemet a térdemre hajtom, és nagyokat sóhajtok, hátha akkor eltűnik ez a nyomorult gombóc a torkomból, de nem, csak még inkább rámjön a sírhatnék..

Hosszú, fekete gatya van rajtam, egy rózsaszín övvel és egy rózsaszín top. Van nálam egy kicsi fekete táska is, amiben a legfontosabb dolgaim vannak, azaz azt hittem ezek a legfontosabbak: pénztárca, kulcsok, mobil, szemcerka, szájfény és a naplóm…szép lassan azonban rájöttem hogy lehet hogy ezek a dolgok fontosak, de közel sem a legfontosabbak…a legfontosabb dolgok nem férnek be egy táskába, vagy egy dobozba, de még talán egy házba se…a legfontosabb dolgok az ember szívében vannak. A szerettei, az emlékek, a gondolatok és az álmok.

A szemem is ki volt húzva, minden reggel azzal kezdtem, de mostanra hosszú csíkban folyt a fekete a szemem alatt a sok sírástól meg az esőtől…nem csinálok semmit, csak ülök, megpróbálom nem elbőgni magam minden percben, és azt várom, hogy valaki vegyen észre, hogy valaki mosolyogjon vagy köszönjön rám, vagy csak egyszerűen rám nézzen valaki. Mindenki elmegy mellettem, a saját boldogságával foglalkozik, meg a saját szomorúságával, és mindenki úgy átnéz rajtam mintha nem lennék senki. És ez az igazság, nem vagyok én senki, és nem is leszek. Mindennek vége van és ez csak az én hibám…csak az enyém… 

Ami elmúlt soha nem jön vissza már…

A padon ott van mellettem a táskám. Kinyitom és egy zsepi után kezdek kotorászni, először a pénztárcámat találom meg, utána egy vastag füzetet érintek meg. Kiveszem, a füzeten nincs semmi különös, egy maci ül a borítóján, és a tetején ez áll: ”Napló”

Hát igen ez az én naplóm…egy mosoly suhan végig az arcomon, eszembe jutott hogy miket írtam bele. Ebben a füzetben benne van az elmúlt másfél év, az életem legboldogabb időszaka…előkotrok egy zsepit, aztán elkezdem olvasni. Az első bejegyzés április 23.-án van. A naplóm lapjait eláztatja az eső, a tinta kicsit összemosódik, de minden szót ki tudok olvasni, szinte minden mondatra emlékszem.

Április 23.-án nagyon boldog voltam, tele álmokkal, reményekkel, az első bejegyzést a hotelszobánkban írtam, amikor még nem ismertünk itt senkit. Szépen lassan jöttek egymás után a bejegyzések, és szépen lassan minden szinte újra megelevenedett. Eszembe jutott az a pillanat is ,amikor életemben először láttam a What I Go To School For klipjét, amikor  megvettem magamnak az első Cdjüket, és amikor a csajokkal az ő számaikat énekeltük. Az is amikor először láttuk őket élőben, az a boldogság amit akkor éreztünk amikor felmentek a színpadra és Chaz beordított: ” Are you ready for Busted???”mi meg minden számukat kívűlről fújtuk és énekeltünk amilyen hangosan csak tudtunk.

Aztán ahogy lapoztam a naplómat olyan volt mintha nem is velünk történt volna ez az egész, mintha valami mese lenne a hercegekről meg a hercegnőkről, akik örökké boldogok lesznek amíg a halál el nem választ.

Ahogy becsuktam a szemem újra éreztem  Jamie szemeit az enyémekben…már legelőször is így nézett rám, ezt soha sem fogom elfelejteni.

Az első csókra is emlékszem…egy hotelben laktunk, egymás mellet. Mi a 11-esben, ők a 12-esben. Egész este dumáltunk, és nagyon jól éreztük magunkat, aztán én elindultam a mi szobánk felé, mert nagyon fáradt voltam, ő meg kikísért…finoman megsimogatta az arcom, az ujját végighúzta a számon, aztán magához húzott és lágyan megcsókolt…remegett mindenem, neki is, olyan volt, mintha repültem volna, és hirtelen nem érdekelt semmi…hogy hol vagyok, hogy ki vagyok, hogy miért vagyok itt, hogy miért történik ez, hogy a kedvenc Busted tagommal történik ez…csak az érdekelt, hogy itt vagyok, hogy Jamie itt van, és hogy együtt vagyunk…attól a pillanattól mi egy pár voltunk, és mindig legalább 10 centivel a föld felett lebegtem…ugyanúgy ahogy az elsőre, emlékszem az utolsóra is. Finoman, óvatosan érintette a száját a számhoz, és hosszan, lágyan megcsókolt…éreztem hogy szeret, hogy minden egyes porcikájával szeret, és csakis engem, senki mást…mintha azt is tudta volna, hogy ez lesz az utolsó csók, éreztem hogy legalább annyira biztos mint én…

Itt ülök a zuhogó esőben, és még az se tudja lemosni rólam  Jamie illatát, érintéseit, csókjait, sőt itt egyedül naplóolvasás közben mindent újraidéz…

Ezek az emlékek örökre ittragadtak a szívemben, és nem is akarom kitörölni őket onnan…szinte még hallom,ahogy ezt mondja: ” szeretlek kislány”…

A ruhám teljesen átázott, a naplóm lapjai teljesen eláztak, azokon az oldalakon amiket már olvastam csak nehezen olvasható az írás. Jobban fázok mint valaha, olyan mintha belülről fáznék, mintha egy jeges kéz szorítaná a szívemet, és nem akarná elengedni. A szívem tele van emlékekkel, mégis olyan üresnek érzem, üresnek érzem magam azok nélkül akiket szeretek…nem bírok megmozdulni, fáj minden levegővétel, minden mozdulat, minden perc felidéz egy-egy emléket.

Nagy nehezen felállok, kinyújtózom. A szél az arcomba fújja a hajam, ami rátapad az arcomra a könnyeim miatt, nem látok semmit…már ez sem érdekel, nem érdekel semmi sem.

Régen ha sírtam  Jamie mindig ott volt velem, fogta a kezem és letörölte a könnyeimet…ott voltak a lányok is. Megöleltek és mindig tudták mit kell mondaniuk…együtt sírtunk, és együtt nevettünk.

Mattie vágott egy grimaszt, vagy Chaz sütött palacsintát és jobb kedvem lett rögtön, ha eszembe jutnak ezek a pillanatok elmosolyodok, mert náluk jobb barátokat az ember keresve sem találhat…ők heten voltak nekem a minden…

Busted számok járnak a fejemben: When The Day Turns Into Night, Losing You, Without You, Runaway Train, Sleeping With The Light On,Over Now, Meet You There, Why , Fall At Your Feet, Last Summer…

A fülemre szorítom a tenyerem, nem akarom hallani…nem akarom hallani ezeket a számokat, minden egyes szó fáj, de nem tudok mit tenni…valahogy belül hallom a számokat…elkezdek futni, és futok és futok és futok, és már azt sem tudom hová, csak magam mögött akarom hagyni a szomorúságot és újra akarok kezdeni mindent.

Még mindig ezek a szavak járnak a fejemben:

” I can’t breathe, without you

Withou you I’m not at all”

Legszívesebben ordítanék, olyan reménytelen és kilátástalan minden, de minek, hisz senki sem hallja meg…

Egy idő után elfáradok, lerogyok egy fa tövéhez, a térdemre hajtom a fejem, behunyom a szemem, és megpróbálok semmire sem gondolni…hallgatom az esőcseppeket, hogy hogyan esnek a levelekre, hallgatom a villámokat, meg ahogy a szél susog…a szél most finoman simogatja az arcom, felszáradtak a könnyeim, megnyugodtam, ha lehet így mondani, bár szerintem soha nem fogok megnyugodni igazán…

A táskámból megint előveszem a naplót, folytatom az olvasást…

Az első randink napjához értem,amikor James elvitt engem vacsorázni a Riversideba, aztán a Temze partján andalogtunk:

”Ott ültünk a Temze partján egy padon, ő szorosan magához ölelt…megcsókolt…én olyan boldog vagyok, mint még soha. James szeret és én is szeretem őt…jobban mint eddig bárkit, és tudom, soha nem is fogok többet így szeretni”

És igazam volt…soha nem tudok már úgy szeretni mint Jamest. Ő volt nekem minden, a nagy Ő…ilyen tényleg csak egyszer van…

Bevillantak apró dolgok…ahogy nevetett, ahogy bohóckodott, ahogy azt mondta: ”szeretlek”, meg ahogy azt, hogy: ”Ne félj, amíg engem látsz”

De Jamie, most félek, pedig látlak…jobban félek mint valaha…az egész lelkemet mardossa a félelem…nem akartalak elveszíteni Drága…nem akartalak…

A csuklómra néztem, és elmosolyodtam…egy karkötő volt rajtam ”JAMIE’S PRINCESS” felirattal.

Ezt nagyon rég kaptam tőle, még a legelején mindennek…megszagoltam a karkötőt, olyan ismerős illata volt, olyan élet illata…

Úgy éreztem mintha a karkötő egyre szorosabban ölelte volna körül a csuklómat, mintha az emlékek meg akartak volna ölni…

Eszembe jutott még valami, egy nyaklánc…a nyakamhoz kaptam, megragadtam a láncot, és leszakítottam a nyakamból…kinyitottam a szív medált, egy könnycsepp gördült végig az arcomon…mi voltunk a medálban egy képen…ezt akkor adta nekem, amikor először váltunk el, amikor először kellett egymás nélkül lennünk egy turné miatt…

A képen mind a ketten mosolyogtunk, még együtt voltunk, és tudtuk, hogy ez így is marad örökké…nem gondoltam volna, hogy ilyen rövid az az örökké…

Magamhoz öleltem a láncot, úgy szorítottam, h már fájtak az ujjaim, de nem akartam elengedni…újra megnéztem a képet, és a képen Jamie szinte a szemembe nézett…istenem  miért???

Még mindig szorítom a nyakláncot, de újra előveszem a naplómat, és megkeresem a sort ahol tartottam…

Ahogy olvasom a naplóm elmosódott sorait, minden egyes emlék megelevenedik, szinte újraélek mindent…eszembe jut minden hülyeség, amiken olyan jókat röhögtünk…emlékszek arra amikor Matt meglátott egy boltban egy kék sajtot és ő is kék lett, vagy amikor egy olyan étterembe mentünk, ahol csak hal volt, és ki kellett menekülnünk, nehogy Chaz rosszul legyen, vagy amikor épp arról beszélgettünk Nikivel, hogy Matt milyen aranyos, és kijött a szobából James, felkötötte a fejére Gabi cannabis-os kendőjét, és elkezdett minket utánozni…még most is elmosolyodok ha ezekre gondolok…

Emlékszek minden szomorú pillanatra is persze, amikor  Matt nem tudta, hogy Niki tényleg szereti e, amikor Brigi azt hitte, hogy Chaz megcsalja, amikor mi Jamievel majdnem szakítottunk, mert Jamie azt hitte, hogy én még mindig a régi barátomat szeret, amikor elmentek turnézni, és el kellett válnunk, amikor kiderült, hogy Matt anyja lefeküdt Matt egyik legjobb haverjával, amikor az anyja szívrohamot kapott, és Matt megbocsátott neki, amikor Gabinak haza kellett mennie Ádámmal Magyarországra és el kellett búcsúznunk…

Emlékszem hányszor sírtunk együtt, hányszor öleltük meg egymást és mondtuk: ”Minden rendben lesz”

Rendszerint majdnem minden rendbe is jött, de az, amiért most én sírok soha sem fog rendbe jönni, nincs olyan csoda, ami rendbe hozhatná…

Istenem, ha nem lettem volna olyan hülye…

Együtt mi mindenre képesek voltunk, együtt mi túléltünk mindent…

Ha tudnám visszatekerném az időt és újra James karjaiba vetném magam,  együtt nevetnénk, sírnánk a lányokkal,  anyuékat kihoznám Londonba, többet lennék velük…

Többször mondanám azt a szót, hogy: ”szeretlek”

Nem engedném, hogy a fontos dolgok, az igazán fontosak, kifolyjanak a kezeim közül. Nem hagynám, hogy apróságok miatt egy percig is szomorúak legyünk.

Akkor azt hittem, az a világ vége, ha egy-két hónapig nem látom Jamiet, de most már tudom, hogy nem…most van itt a világ vége, hogy akármikor láthatom. Tudom ez elég érthetetlen, de a végén mindent meg fogtok érteni…

Eszembe jutottak a közös szülinapok, összejövetelek, találkozások…a szeretet irántam Jamie családjának szemében, szinte már második otthonomnak éreztem a Bourne házat, Mel és Chris meg mintha az én tesóim is lettek volna,   Will és Ed, Charlie bátyjai, és szülei,  Mandy, Matt kishúga, és Darren, Matt bátyja…

Az én családom, Brigi családja, Gabi családja és Niki családja…

Anyuék ahogy mindig mellettem álltak és szerettek, ahogy vártak rám mindig a repülőtéren, vagy kísértek ki és nézték ahogy elmegyek…

A McFly, a Depresszió, a Fightstar, Fletch…MINDEN!

Istenem ez mind az enyém volt, és most semmi…

A legelsó nyáron, Chaz szülinapján lett egy kutyánk, Baby…ő is nagyon hiányzik, ahogy belenyalt a pofámba, vagy ahogy a szuszogására aludtunk el minden este…

Még mindig zuhogott az eső és hideg volt, már szinte beülről fáztam, és iszonyatosan nehéznek éreztem a szívem…

Felálltam, és kinyújtottam elgémberedett tagjaimat…elindultam a semminek. Nem tudtam merre akarok menni, csak azth el innen, el ebből a parkból, el a sok ide kötődő emléktől…

Ahogy mentem észrevettem valamit: nincs árnyékom…minden falevélnek van árnyéka, de még a kicsi hangyának is, de nekem nincs, még árnyékom sincs…

Azon kapom magam, hogy hangosan éneklem a Losing You-t, de senki sem figyel rám, aztán még hangosabban elkezdem a Runaway traint…Beleborzongok ebbe számba, szinte magam előtt látom, ahogy éneklik, szinte hallom, ahogy Charlie mély, érces hangja elkezdi, aztán Matt szomorú, kétségbeesett hangja folytatja, majd Jamie gyerekesen vékony hangja erőteljesen, érettebben szól, mint valaha…ez a szám annyi mindenen segített már engem keresztül, annyiszor sírtam már rajta, hogy most is elerednek a könnyeim…

A könnyeimen keresztül kirajzolódik egy aprócska garázs…tudom már hol vagyok, ez a garázs, ahol a srácok próbálni szoktak nap mint nap…

Halk gitárszó hallatszik ki…olyan halk, hogy alig hallom…bentről jön…be akarok menni…

A kilincs után nyúlok, de persze nem tudom kinyitni, már megszokhattam volna…

Az ablak nyitva van, felültem az ablakpárkányra

James gitározott…a Losing You-t játszotta, aztán a Fall At Your Feetet, a Brown Eyed Girlt, és legutoljára a Without Yout…sírt, és remegő hangon énekelt…én is énekeltem és sírtam…forgott a világ, zúgott a fejem, csak az ő hangját hallottam…Egy pillanatra mintha rám nézett volna, de tudtam, hogy csak véletlen lehetett…

Amikor abbahagyta az éneklést, leült a szintihez, és elkezdett egy számot…az ”I Miss You, But You Are Here”

volt…ezt ő írta nekem, amikor majdnem szakítottunk. Nem énekelt, csak zongorázott, én énekeltem…

Ordítottam volna, hogy igen, Jamieitt vagyok, és te is hiányzol, szeretlek, de egy hang se jött ki a torkomon…zokogtam…

Egyszer csak ezt hallom:

-jajj Fáni, az én hibám-mondta és maga elé nézett-csak az én hibám-remegett a hangja…

Ez nem igaz, mindent én rontottam el, miattam lett vége az álmunknak…

Elveszett az álmunk, elvesztünk mi…

Tegnapig minden rendben volt, boldogok voltunk és szerelmesek. Ismertük már egymás minden mozdulatát, gondolatát, tudtuk mikor melyikünk mire vágyik…

Tegnap összevesztünk valamin, valami nagyon apróságon. A lényege az volt, hogy én egész nap az egyetemen tanultam, és rengeteget kellett itthon is tanulnom még…nagyon fáradt voltam, és amikor hazajöttem megkértem, hogy menjen el bevásárolni, csak valamit vacsorára, mert üres a hűtő, nekem meg nincs időm meg energiám.

Ő meg a srácok épp akkor mentek volna próbálni, a csajok meg még nem voltak itthon…

Ő meg azt mondta, hogy nem megy el, mert próbálnia kell, menjek el én, aztán majd legfeljebb este tanulok, nem halok bele…

Felkaptam a vizet, és elkezdtünk vitatkozni, elég csúnya vita lett, már mindent belekevertünk Karától az én exbarátomig, Pete-ig…

Felkaptam a slusszkulcsot, ő a pofámba röhögött,hogy egy ilyen hülyeségen felhúzom magam, én meg lerohantam és bevágtam magam a bordó Ford Ká-mba…aranyos kis kocsi volt, imádtam, csak éppen arról feledkeztem meg, h ez nem Chaz Porscheja, amivel 200zal lehet száguldozni.

Nagyon gyorsan hajtottam, nem láttam a könnyeimtől, meg a ködtől semmit…

Láttam a visszapillantóban, hogy valaki egy piros kocsival jön utánam, de hogy ki és milyen kocsival azt nem…

Csörgött a telefonom, megnéztem a kijelzőt, James volt, megnyomtam a kis zöld telefon gombot, azaz felvettem, és ekkor reccsenéseket hallottam, meg éreztem hogy belenyomódok az ülésbe, aztán meg neki a légzsáknak, és minden elsötétült…piszkosul fájt a fejem meg a lábam…elájultam…

Amikor magamhoz tértem két erős kéz tartott…James volt az.

Hátranéztem, a kocsival nekimentem valami oszlopnak, borzalmasan nézett ki szegény kis Fordom…

Jamesre néztem, ő rám…

-szeretlek kicsim-mondta-minden rendben lesz…szeretlek…-suttogta egyre halkabban, remegett a hangja…

-én is szeretlek-mondtam, azaz szerintem csak a szavakat formáltam a számmal…

megcsókolt finoman, és lágyan, erre tisztán emlékszem, aztán durván kiszedtek a karjai közül, és lefektettek egy hordágyra, majd beraktak a mentőautóba. Jamie beült mellém, és fogta végig a kezem. Én elaludtam azt hiszem, de mindent hallottam amit körülöttem mondtak…azt tudom, hogy Jamie felhívta a többieket, mert a neveket tisztán értettem, viszont a többi angol szó hirtelen összefolyt, és nem értettem mit mondanak…egyszer csak Jamie hangját hallottam:

-Fáni…-ennyit mondott-Fáni, ébredj!

Én ki akartam nyitni a számat, és válaszolni akartam, de egyszerűen semmim sem mozdult…éreztem ahogy simogat, adott még egy puszit is…én ébren vagyok, könyörgöm…itt vagyok!

De nem tudtam kinyitni a szemem, nagyon gyengének éreztem magam…

Éreztem, hogy Jamie elengedi a kezem, hogy átraknak egy másik ágyra, aztán betolnak valahová, de innen semmire sem emlékszem, egyszerűen ez a rész kiesett…

Jó sok idő eltelt, aludtam…

Amikor magamhoz tértem Jamie ott ült mellettem, a kezemet szorongatta és sírt…felültem, le akartam törölni a könnyeit, az arcához értem, éreztem a bőrét, ő viszont észre sem vette…megcsókoltam, de észre se vette…csak sírt és azt mondogatta:

-az én hibám, azén hibám, szeretlek…jajj kicsim…annyira…szeretlek

de mi az ő hibája???? Itt vagyunk ketten, együtt…nem???

Valahogy minden olyan fura volt…hozzám beszélt, de valahogy mégsem…lefelé beszélt, mintha még mindig ott feküdnék.

Lenéztem magam mellé, és hirtelen megdermedtem…láttam saját magamat ott feküdni halottan…értitek???

Könnyek szöktek a szemembe, most már értettem miről beszél Jamie, hogy mi az ő hibája, és hogy miért nem érezte hogy megérintem…

Ráhajtotta a fejét az én igazi testemre és sírt…én meg ott álltam és néztem magunkat a könnyeimen keresztül…az ajtóban álltak a többiek, mindenki rázkódott a sírástól…

Én James hátára hajtottam a fejem, az egész fiú remegett és sírt…borzalmas volt…

Megérintette az arcom, végighúzta az ujját a számon, és egy puszit adott a számra. Kisimogatta a hajam a szememből, és a fejét az én fejem mellé rakta…nem akarta felfogni hogy már nem élek, és hogy mit ne mondjak én se akartam felfogni…

Love forever

Ez volt tegnap, és ez van ma…ez vagyok én, és ezek lettünk mi…

Olyan boldogok voltunk, de komolyan, annyira szerettük egymást, hogy azt nem tudom szavakba önteni…az a borzalmas, hogy én látom őt, érzem őt, de ő nem engem. Néha mintha érezné, hogy ott vagyok, de szerintem csak véletlen…

Mindannyian teljesen kész vannak most, tegnap ameddig lehetett bent voltak a kórházba, aztán hazaküldték őket, mondván nincs értelme itt maradni…

James tegnap nagyon későn, csak olyan 4 körül aludt el, addig csak feküdt és nézett maga elé, vagy berakta a videóba azokat a videókat, amik rólunk készültek, meg a mi képeinket nézegette…teljesen egyedül volt abban a nagy szobában.

Semmin sem változtatott, a CD-im ugyanúgy szert-szét a földön hevernek, a tusfürdőnek a kád szélén még mindig nyitva van a teteje…minden olyan mint ahogy én hagytam. Olyan mintha elmentem volna, és bármelyik percben hazajönnék…

Jamie az ágyban azon az oldalon aludt, ahol eddig én aludtam…belefúrta a fejét a párnámba, és reggel olyan 10 körül felkelt…

Amikor felkelt rádöbbent, hogy nem vagyok mellette, kirohant, és megkérdezte Mattet hogy hol vagyok…

-James…Fáni meghalt…-mondta halkan Matt

-nem igaz…hazudsz…

Matt odament hozzá, és megölelte, aztán Chaz is…

Jamie visszament a szobánkba és csak akkor jött ki, amikor elment a garázsba próbálni…egyedül…

A házban csönd van, csak azt lehet hallani, ha valaki sóhajt vagy szipog…

Ez van most…minden szomorú és reménytelen, minden annyira üres és kedvtelen.

Én mindenhol Jamiet látom, érzem…bele fogok őrülni…

A garázsajtón kopognak…Matt és Chaz az, megölelik Jamest…

Aztán Charlie leül és egy ismerős akkordot kezd pengetni…Runaway train…

Ez volt az egyik kedvenc számom. Charlie és Matt halkan énekeltek, viszont Jamie annál hangosabban: ”I promised myself I wouldn’t weep

                       One more promise I couldn’t keep”-énekelte és könnyek gyűltek a szemembe

                        ”Can you help me remember how to smile?
                        Make it somehow all seem worthwhile
                        How on earth did I get so jaded?
                        Life's mystery seems so faded”

Istenem ezek a sorok…én sírtam…mit sírtam, zokogtam, az egész testem rázkódott…

Ilyen szomorúan teltek a napok, hetek…lassan Jamie tudott újra nevetni, de amikor a szobánkban volt, mindig elszomorodott, néha sírt este is…

Én minden este odabújtam mellé és hallgattam ahogy dobog a szíve, ahogy lélegzik,ahogy él…ő persze nem tudta, hogy ott vagyok.

Rengeteget próbáltak mostanság, minden nap legalább  órát, a lányok még mindig nem tudták megemészteni a dolgot, szerintem soha se fogják elfelejteni az ő hülye, vidám, Bustedfan  barátnőjüket…

James nem nézett más nőre, úgy tűnik most, hogy nem is fog…vagy nem tudom…nekem az a fontos, hogy boldog legyen…24 évesen egyedül maradt…ő is meg én is tudjuk, hogy sohasem fog úgy szeretni senkit mint engem, nem talál egy másik Fánit…

Azt is tudjuk, hogy mindig szeretni fogjuk egymást és soha nem felejtjük el a másikat…

Ez az igazi szerelem szerintem. Nem amíg a halál el nem választ, hanem tovább…mindörökké…

Ma épp egy fellépésre mennek, ahová elkísérik őket a lányok, meg persze Ádám is…

Sietnek, mert késésben vannak, Jamie vezet…

Az előttük menő kocsi hirtelen lefékezett, ezért neki is hirtelen le kellett fékeznie…le is tudott fékezni, de olyan erővel vágódott előre, és a fejét olyan erővel vágta be a kormányba, hogy azt hittem nem éli túl…az a rohadt légzsák nem nyílt ki csak az anyósülés előtt, Chaz oldalán…

A szívem hirtelen mintha megfagyott volna, a könnyeim lassan folytak végig az arcomon…

Senki másnak nem lett semmi baja, de James még mindig nem tért magához. Elindultam a kocsi felé, de alig tettem pár lépést Jamie előttem termett…

Rám nézett, és ez most nem véletlen volt…elkezdtek potyogni a könnyei…

-Fáni…-mondta és felcsillantak a szemei…

elkezdtem felé rohanni, ő is velem szembe jött…átölelt szorosan, én a mellkasára hajtottam a fejem…olyan szorosan ölelt, hogy nem kaptam levegőt…újra éreztem a bőrét, az illatát újra magamba szívhattam…aztán gyengéden, lágyan, mégis szenvedélyesen megcsókolt. Megsimogatta az arcom…

-szeretlek-mondta, mélyen a szemembe nézett, nekem meg elkezdett gyorsan dobogni a szívem, és remegni a térdem, mintha először mondta volna…

-én is szeretlek Drága…-mondtam és elmosolyodtam…

körülnézett, szinte semmi sem változott, csak az hogy én is ott voltam…

-mi történt?meghaltam?-kérdezte, de látszott rajta, hogy nem fél a választól

láttam ahogy a kocsiban Matték próbálják magához  téríteni, ahogy Charlie arcára kiül a félelem, hogy esetleg valami nagyobb baj van…

-Jamie…neked még élned kell….érted??? velük kell lenned…-mondtam, de remegett a hangom

átkarolta a derekamat, nagyon közel húzott magához…a szemembe nézett és kisimította a hajam a szememből…

-kicsim, de nélküled mi értelme van??? elrontottam mindent...ha nem…-elkomorodott az arca

-semmi ha nem…nem a te hibád…

-kicsim, nem tudom mi lesz velem nélküled…-mondta és megint magához ölelt

-én mindig ott leszek veled…itt bent…-a mellkasára tettem a&nb